Ebből a fejezetből szövegértési feladat várható
A a kiegyezést megelőző évtizedekben a magyarok száma jóval gyorsabban növekedett, mint az országban lakó többi népé, s számarányuk is szembeötlően javult. Míg a Monarchia másik felében, Ausztriában a németek számaránya 1850 és 1910 között semmit nem változott, addig ez alatt a 60 év alatt a magyarok aránya a magyar korona országaiban 36,5 százalékról 48,1 százalékra, a szűkebb Magyarországon pedig 42 százalékról 55 százalékra emelkedett. 1850 és 1910 között az egész ország lakossága 57 százalékkal növekedett (13,2 millióról 20,8 millióra), de míg a magyarok száma hat évtized alatt több mint megkétszereződött (4,8 millióról 10,1 millióra), addig a nem magyar lakosság csak 29 százalékkal gyarapodott (8,4 millióról 10,8 millióra). A szlovákok 60 év alatt csak 13, a ruszinok 5 százalékkal növekedtek.
A számarányok eltolódásában szerepet játszott az a tény is, hogy a magyarok természetes szaporodása gyorsabb ütemű volt, mint a többi népé együttvéve. Még nagyobb súllyal esett latba a kivándorlás: a másfélmilliós kivándorlási veszteség háromnegyede a nemzeti kisebbségek számát csökkentette. 1899 és 1913 között ezer magyarra csak 2,8 kivándorló jutott, míg a szlovákoknál ez az arány 10,1 ezrelék volt, a ruszinoknál 8,1, a németeknél 7,5, a szerbeknél és horvátoknál 4,7, a románoknál 4,2 ezrelék.
Asszimiláció, magyarosodás
A legnagyobb asszimilációs nyereséget a zsidók magyarosodása eredményezte: 1910-ben a 932 ezer izraelita vallású lakos közül 705 ezer magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A második legnagyobb csoportot a németek alkották: mintegy 600 ezerre tehető a 60 év alatt elmagyarosodott németek száma. A harmadik helyen a szlovákok állnak körülbelül 400 ezer főnyi veszteséggel. A maradék 300 ezer főleg katolikus délszlávokból (horvátok, szlovének, bunyevácok, sokácok), ruszinokból és egyéb kisebb bevándorló népcsoportokból (lengyelek, csehek, olaszok) került ki. Minimális volt viszont a magyarosodás a szerbek és a románok körében.
A korabeli magyar politikai vezetőréteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett elősegíteni és gyorsítani. Erre lényegében csak egyetlen többé-kevésbé hatékony eszköz állott rendelkezésére: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint magyar tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában természetesen még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. 1880 és 1910 között több mint kétmillióval nőtt a magyarul beszélő, de nem magyar anyanyelvű állampolgárok száma, s arányszámuk 14 százalékról 23 százalékra emelkedett. A "magyarosítási" törekvések azonban csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település, s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ennél fogva a nem magyar állampolgárokban megvolt a "hajlandóság" a magyarosodásra.
A megmagyarosodottaknak közel a fele a bevándorlók közül került ki, akiket a gyors gazdasági növekedés kínálta vállalkozási és munkalehetőségek csábítottak az országba, s akik túlnyomórészt a gazdasági és hatalmi kulcspozíciókat birtokló magyarsághoz asszimilálódtak. A hazai nemzetiségek soraiban 1848 előtt főleg a nemesség és a német városi polgárság magyarosodott. A 19. század második felében azonban a tőkés gazdaság fejlődése, a társadalom polgári átalakulása, a megnövekedett földrajzi és szociális mobilitás, az urbanizálódás, valamint a hagyományos életkeretek felbomlása elsősorban a központi magyar nyelvterület határain belüli nyelvszigetek és szórványok több százezernyi német, szlovák és délszláv lakosának magyarosodását idézte elő. Ugyancsak megmagyarosodott azoknak a nem magyaroknak a túlnyomó része is, akiket a stagnáló és túlnépesedett erdős-hegyes peremvidékekről a központi területek felé irányuló belső migráció sodort tízezrével a magyar nyelvterület városaiba, ipari és forgalmi központjaiba. Kiemelkedő szerepet játszottak a magyarosodásban a városok, amelyeknek lakossága már 1880-ban 64 százalékban magyar volt, s ez az arányszám 1910-ig 77 százalékra emelkedett. 1880-ban az 5000-nél népesebb községek lakóinak 60 százaléka is magyar volt, az ennél kisebb települések lakóinak viszont csak 41 százaléka. A magyarosodás tehát túlnyomórészt a magyar nyelvterületen belül és a magyar többségű városokban, nagyobb településeken ment végbe.
Fontos ösztönzője volt a magyarosodásnak a társadalmi mobilitás: a magasabb iskolázottság, a társadalmi hierarchiában való emelkedés, a hagyományos falusi közösségekből, a paraszti és kispolgári életformából való kiszakadás az esetek többségében magyarosodással járt. Minél feljebb hágunk a társadalmi struktúra piramisán, annál nagyobb a magukat magyaroknak vallók arányszáma. A bánáti sváb családból származó, de magyar íróvá lett Herczeg Ferenc írja Emlékezéseiben: "Akkoriban azt tartották a Délvidéken, hogy az ember csak ötszáz holdig lehet rác vagy sváb, azon felül magyarrá kell lennie, ha a vagyonához méltó életet akar élni." Az asszimiláltak zöme a kialakulóban lévő magyar polgári társadalom új osztályaiban és rétegeiben helyezkedett el. Az iparos és kereskedő polgárság és a polgári értelmiség jelentős részben asszimiláltakból állt, de viszonylag nagy volt a nem magyar eredetűek száma az ipari munkásság soraiban is.
A
20. század elején a Statisztikai Hivatal a magyar-szlovák nyelvhatár
községeiben végzett vizsgálatát egy jelentésben így összegzi:
|
"E
nép a magyar és szlovák nemzetiséghez tartozás oly bizonytalan határán van,
hogy épp oly joggal vehető magyarnak, mint szlováknak. Egyaránt beszéli, s
egyaránt használja mind a két nyelvet, az összeíró számlálóbiztosnak
úgyszólván a hangulatától függ, hogy a magyarság vagy a szlovákok közé
sorozza-e őket... Az ily átalakulófélben lévő népet mindig fenyegeti az a
veszedelem, hogy egy pap, egy tanító néhány év alatt visszafordíthatja, s a
faluban még élő szlovák nyelv segítségével nagyra növeli a szlovák öntudatot."
|
 |
| a térképen a szlovákok piros színnel vannak feltüntetve |
